A ma reggeli összekészülődés után átmentem anyámékhoz kávét inni, semmi étvágyam nem volt, anyámmal sem akartam lenni, így elmentem a városi kis tóhoz. Vittem a netbookom és kiültem a csendbe, a kacsák társaságában. Hallgattam a zenét és méláztam. Majd 2 órán keresztül. Akkor még olyan messzinek tűnt a haza indulás, de mostanra már érzem, hogy végre mindjárt mehetek haza. 

Etetgettem a kacsákat, valamikor utánam jött anyu. Azt mondta, hogy olykor egy pillanatra meglátja, hogy milyen bájos vagyok, és milyen bájos tudnék lenni, de a mélabúságomnak és a kedvtelenségemnek hála, gyorsan eltűnik ez a báj. Elkezdte mondani nekem, hogy ha nem ismerne és meglátná ezt a bájosságot, ami bennem van nem gondolná, hogy milyen is vagyok valójában. Kezdett feljönni a bőghetnék, úgyhogy megkérdeztem anyut, hogy van-e kedve borozni. Volt.
Elmentünk a boltba, vettünk egy üveg bort, meg egy-egy alma cidert és elmentünk a vendégházba. Marc Anthony-t hallgattunk és beszélgettünk. Beszélgettünk Mikiről és róla, Rólam, felhozott Téged, hogy mennyire szerethettél, ha úgy szó nélkül eltűntél és egyebek. szívem szerint elmondtam volna, hogy nem tűntél el, hanem visszajöttél hozzám és azóta is velem vagy , és igenis sokat változtál, más lett dolgokhoz a hozzáállásod és igenis szeretsz engem és én is téged. De nem mondtam semmit, mert tudtam, hogy ezzel csak egy lavinát indítanék, ami senkinek sem kell. Így hát összeszorítottam a fogam, és éreztem, hogy elcsuklik a hangom, és nem bírom. Kimentem a mosdóba és halkan zokogni kezdtem, fáj, hogy ilyeneket mondanak rád és fáj, hogy nem tudlak megvédeni, ilyenkor kijön belőlem minden érzés, amivel fájdalmat okoztam neked és, hogy nem tudom neked még inkább bizonyítani, hogy mennyire fontos vagy nekem. Már most is könnyezem mikor ezt írom. Annyira szeretnélek már látni, érezni és úgy félek, hogy valamiért nem talállak otthon. Félek, hogy egy üres lakásra megyek haza, annyira félek, hogy elveszítelek, csak bízom benne, hogy szeretsz annyira, hogy megvársz, és hazavársz.
Anyuval délután 4ig beszélgettünk. Nem vette észre rajtam, hogy sírtam, vagy nem akarta észrevenni. Elmondtam neki, hogy én nem olyan vagyok, mint ő, és én nem ragaszkodom hozzá. Elmondtam, hogy hányszor elszerettem volna már menni az országból szó nélkül, és elmondtam neki, hogy lehet még azelőtt megteszem, hogy ő kimegy Németországba. Elmondtam, hogy elegem van a mókuskerékből és a reménytelenségből. Nem lehet egyről a kettőre lépni, csak ha vannak kapcsolataid. Ahhoz hogy megélj, nem lehet tisztességesen megélni, csak ha lopsz csalsz, hazudsz. Én ezt nem bírom és elakarok menni Magyarországról, és ha adódik lehetőség én megyek. Lehet, hogy egy nap munka után, vagy reggel munka előtt, de megyek és nem szólok senkinek. Anyám értette a lényeget és látszólag elfogadta a hozzáállásomat.
Nem tudom mi marad meg neki ebből a beszélgetésből, mert a végére becsiccsentett, de bízom benne, hogy nem a levegőbe beszéltem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.